Sose voltam az a kimondottan robogós típus, sokkal inkább a biciklit részesítem előnyben, ha kétkerekű közlekedési eszközről van szó. Goán azonban biciklit nem nagyon lehetett bérelni, illetve a távolságok és a forgalom szempontjából is jobb volt robogót használni a tengerparti állam felfedezésére.

Palolemen a strandra vezető úton nem lehetett úgy végigmenni, hogy ne próbálják a helyiek ránk tukmálni a következő szolgáltatások egyikét: taxi, robogó, könnyűdrogok, bármilyen más áru: ékszerek, ruhák, jégkrém, akármi és szállás. Ha valamelyik árustól megkérdezzük, hogy az adott áru mennyibe kerül, végünk, onnantól kezdve meglehetősen embert próbáló az illetőt lerázni.

A robogóbérlés ára egyébként 2013 tavaszán kb. 250 rúpia volt egy napra, ami megközelítőleg 1000 Ft-nak felel meg. Ehhez jön még az üzemanyag, én teletankoltam a kis Hondámat, ez újabb 250 rúpiába került, amit végül egész nap rettegve használtam, ugyanis az üzemanyagszint-jelző nem működött, így reméltem, hogy nem fogy ki menet közben alattam a benzin. A bérléshez csak az útlevelemre és a vezetői engedélyemre volt szükség, de azzal már nem nagyon foglalkoztak, hogy érvényes-e. A szolgáltatás minőségéhez tartozik, hogy fénymásolatot kértek a dokumentumaimról, ehhez elküldtek 3 bolttal arrébb, hogy fénymásoljam le magamnak. Mindezek után másfél perc alatt megmutatták, mi hogyan működik és útnak eresztettek. Első utam a benzinkúthoz vezetett, miután sikerült megtankolni a helyiek segítségével, folytattam is robogós kalandomat.

Felszerelésem, amit a kis csomagtartóban helyeztem el, az alábbiakból állt: egy törölköző, pénz, egy térkép, az irataim, no meg egy fényképező. Persze bukósisakot nem kaptam. Kezdetben kicsit furcsa volt a baloldali közlekedés, de a második rossz irányba kanyarodásomnál, amikor villogva, dudálva jöttek szembe a szelíd helyiek, már meg is tanultam a helyes oldalt. Volt útitervem is, hogy hova megyek: először egy régi portugál erődöt szerettem volna megnézni, Cabo de Ramát, aztán Agonda strandján egy picit pihenni, közben meg ha látok valami érdekeset, akkor kalandozni jobbra-balra. Szerencsére a főúton keveset kellett mennem, hamar kis bekötőutakon találtam magam. A táj dimbes-dombos, erdős, aztán a tengerpart felé közeledve egyre kevesebb a növényzet.

Kis falvakon haladtam keresztül, ahol a vakolatlan szegényesnek tűnő, ablaküveg nélküli téglaépületek sorakoztak. Picit lehangoló volt a táj, de aztán megláttam, hogy az egyik ilyen “házba” két helybéli egy hatalmas Sony tévét cipel be, legalábbis a doboz szerint. Bár nem hinném, hogy nem tv volt benne, a csomagolás elég érintetlennek és tisztának tűnt. Jobban megnézve a legtöbb épületen parabola antenna volt. Hiába, a televíziózás a legolcsóbb szórakozás itt is. Egy helyi kisboltban megálltam frissítőt venni. Egy hatalmas gesztenyefa árnyékában férfiak beszélgettek, elhallgattak, ahogy megjelentem: szőke, kék szemű, magas európai ritkán jár errefelé. Érdeklődve néztek rám, odabiccentettem, mosolygtam és elhangzott a számból egy namasté. Visszaköszöntek és folytatták a beszélgetést. Kicsit én is megkönnyebbültem. Nem mintha tartani kellene tőlük, de jobb a békesség.

Folytattam tovább az utam és hamarosan újra felbukkant előttem az óceán is, közeledtem az erődhöz. A kapu előtt kis parkoló, egyetlen autó sem állt ott. Gyanítottam, hogy nem ez lesz életem legszebb erődje. Belépőjegy nem volt, tulajdonképpen semmi sem volt, csak egy hatalmas, romos fal, vizesárok és egy torony várt rám. Az erőd a tengerparton fekszik, 40-50 méterrel a tengerszint felett egy sziklás hegyre épült. A tenger felé néző bástya hatalmas és alatta mély szakadék húzódott egészen a víz szintjéig. Innen biztos nem lehetett sikeresen ostromolni. A bástyán rozsdás ágyúcső árválkodott. Elindultam a fal mentén felfelé találtam még egy romos tornyot, innen még jobb a kilátás. A leírások alapján ez a legrégibb erőd Goán, mára azonban kevés maradt belőle a falakon kívül. Az erőd “udvarán” templom áll, amit a mai napig használnak a helyiek, ott jártamkor egy iskoláscsoport egy hatalmas fa árnyékában valamilyen foglalkozáson vett részt. A leírtakon túl mégsem volt csalódás az erőd. Magyarként egyrészről megszoktam a romos várak látványát, másrészről így sokkal több marad fantáziára, hogy elképzeljem, milyen lehetett itt az élet, hogyan nézhetett ki fénykorában a hely. Miután kifotóztam és kinézegettem magam, alig vártam, hogy visszaérjek a robogómhoz, ekkorra már olyan meleg volt, hogy csak a menetszél lebegett lelki szemeim előtt. A motorom szerencsére megvolt és hűen várakozott rám, csakhogy a tűző napon annyira felforrósodott az ülése, hogy alig bírtam ráülni.

Következő célpontom Agonda partja volt, előtte azonban még gondoltam, hogy szétnézek egy pár ígéretesnek tűnő bekötőúton. Az erdei út, amire rákanyarodtam, egyre szűkebb és szűkebb lett, egy idő után el is fogyott az aszfalt, innentől kezdve sima földúton haladtam és az erdő is egyre sűrűbb lett fölöttem. Az első meglepetés akkor ért, amikor két majom átugrált előttem a fák lombkoronájában és jobbra tőlem két flamingószerű madár röppent fel. Itt gondoltam először, hogy ez már a dzsungel lehet, vártam, hogy felbukkan egy kígyó is, de csak két tehén legelészett boldogan egy útkereszteződésben.

Az út végén egy kis falut találtam, ez egy igazi eldugott település volt. Alig-alig láttam embert és amennyire meg tudtam ítélni valószínűleg a kókuszdióból éltek az itteniek, hatalmas halmokat láttam belőlük. Egy kis patak is csörgedezett a fák között a bokrok sűrűjében, el is indultam a folyása mentén felfelé, de hamar visszafordultam, ahogy egyre sűrűbbé vált az erdő. Visszafelé gyereksereggel találkoztam, ők érdeklődve néztek rám és körülzsibongtak, de csak hindiül beszéltek és hamar otthagytam őket. Túl sok minden nem volt itt, úgyhogy indultam vissza a robogómhoz, mert közben folyton attól rettegtem, hogy nem lesz meg. Útközben még belefutottam egy hindi templomba, majd megérkeztem Agondára. Az itteni partszakasz elég nyugodt, csendes, a kb. kilométer hosszú részen, amit beláttam, rajtam kívül volt még vagy 6 fürdőző, ők ránézésre európaiak vagy amerikaiak voltak.

Gyors úszás és strandolás után az egyik helyi étterem felé vettem az irányt, ekkorra már nagyon éhes voltam. A tengerparti helyekben az a jó, hogy könnyen és viszonylag olcsón juthatunk a tenger gyümölcseihez. Agondán sem volt ez másképp. Kicsit csodálkozott a felszolgáló, amikor rendeltem egy adag sült rákot és tintahalkarikát, de ők nem ismerték az éhségem, én meg azt nem tudtam, hogy az olcsó árak mekkora adagokat takarnak, így inkább biztosra mentem. Gondoltam, hogy egy sör sem fog megártani, így azt is kértem egy üveg vízzel együtt.

Az ételre várakozásnak az óceán hullámzása adott megfelelő hátteret és egy helyi kutya is érkezett közben, aki látva, hogy egyedül én vagyok a helyen, a várható falatok reményében le is telepedett mellém. Szerencséje volt, mert amikor megérkezett az étel, rájöttem, miért nézett rám furán a rendelésnél a pincér: hatalmas adagokat kaptam. Gondoltam, van időm elpusztítani az egészet, ilyet úgyis ritkán eszem otthon. Jó volt ott ülni a pálmafák árnyékában, nézni a hullámokat, az aranysárga homokot. Ilyenkor az jut az eszembe, hogy ezekért a pillanatokért (is) utazunk. Ott és akkor nem jutott eszembe munka, kötelezettségek, csekkek. Csak én voltam és a határtalan nyugalom. Talán el is bóbiskoltam picit, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy a kutya nyalogatja a kezem. Hálás volt nekem, én meg neki, mert az órát megnézve eszembe jutott, hogy 6-ig vissza kell vinnem a robogót. Gyorsan fizettem és pár perc múlva ismét a nyeregben ülve a süvöltő menetszélben találtam magam.

Visszatérve Palolemre még belecsöppentem a heti vásárba is, így a gyalogosok között cikázva végre én is boldogan rádudálhattam arra, aki nem vette észre, hogy jövök. Itt mindenki így csinálja, ez a megszokott. Leadva a motorom, elégedetten sétáltam vissza Palolem beach homokos strandján a szállásunkra és közben azon gondolkoztam, hogy ismét egy tökéletes napot tudhatok magam mögött. Az ezt követő tengerparti vacsora pedig még jobban megerősített ebben a gondolatomban.